1. fejezet

Drága Idelátogatók!

Ez a fejezet eléggé rövid, de a következőkben hosszabb lesz, és amint beindul a cselekmény még hosszabb lesz. Bár nem mondom, hogy az epilógusra már könyv szintű fejezeteket  kell olvasnotok ;)
Nem szeretem sokáig húzni a fő cselekményt, így ez a történetem is in medias res lesz. A következőben már történik is valami lényeges. Most inkább a történet bevezetése volt a lényeg. És remélem, hogy tetszeni fog Nektek! :)

Adelaide Owens

1. FEJEZET

Ez a napom is szokásosan indult: felpattant a szemem az ébresztőórám éles, csipogó hangjára, amit aztán kissé nyugalmasabb dallam követett. Ám a melódia már a minden napom kezdetéhez tartozott, így aztán nem hallgattam tovább pár másodpercnél - kikapcsoltam. A reggelimet gyors járással a szerény házamban fogyasztottam el, kisebb teendők között - hol a hajamat igazítottam meg, hol a munkatársamat kerestem fel telefonon, hol pedig a postástól vettem át levelet. Jó fél óra telhetett el azóta, mert az utcában tartózkodtam már, ahol a kora reggelnek köszönhetően a kissé magas sarkú cipellőm hangosnak tűnt. Sietősen mentem a megálló felé, miközben még így is éreztem a bőrömön áthatoló hideget.

Az utca végén megérkeztem egy forgalmasabb utcára, mely végén egy piros foltot láttam elvegyülni a házak között, majd jobban megnézve kirajzolódott előttem a londoni busz képe. Lépteimet lelassíthattam, mert a busz elég messzeségben volt ahhoz, hogy én nyugodtan odasétálhassak a megállóhoz.

A buszra felszállva érvényesítettem a jegyemet, majd az emeleten helyet foglalva a táskámat az ölembe ejtettem. Gyakorlott londoni lakosként jól tudom, hogy aki kissé több utat tesz meg, annak érdemes fent helyet foglalnia, hisz lent tömeg alakulhat ki.

Nicholas Sparks egy regényét, a Menedéket olvastam egészen addig, míg a hangosbemondóban meg nem szólalt a végállomás, mely egyben az én leszállásom is: Tooting Broadway. Leszállás után a metróhoz vettem az irányt, mely a kereszteződésnél volt, egy saroknál. A bejárónál megcsapott a szél, de ezzel nem foglalkozva lesiettem a mozgólépcsőn, kikerülve a jobboldalon elhelyezkedő, nyugodtabb embereket. Lent már a lábam automatikusan a Kenningtonig menő járathoz indultam, amire gyorsan fel kellett szállnom, hogy ne a következővel kelljen mennem.

Körbepillantottam a vagont, hogy üres helyet keressek, de időközben megakadt a szemem egy emberen. Magabiztos kisugárzásával mindig is kitűnt a tömegből, az arca tulajdonságait pedig nem lehet senkivel sem összekeverni: szögletes arc, a mindig kicsit felfelé görbülő száj és a szinte világító kék szemek. Felém pillantott, mintha megérezte volna, hogy őt nézem. Levettem gyorsan a tekintetemet róla, és leültem egy kék anyaggal lefedett ülésre, és az arcomat takartam a kezemmel, hogy kevesebb esélye legyen felismerni.

Egyszerre öntötte el a lelkemet düh és szomorúság, mikor tudatosult bennem, hogy egy légtérben vagyunk. Utáltam, szinte mindig gyűlöltem őt. Pedig már 8 éve, ha nem láttam. Jelenléte miatt az értelmes gondolkodásom tovaszállt, és helyette ismét gimnazistának éreztem magam. Egy lánynak, akinek millió oka volt, hogy utáljon egy fiút.

- A végállomás itt van. Ez az állomás a Kennington - hallom meg körülbelül tíz perc múlva, talán tizenöt - sohasem mértem le. Valahogyan mindig elütöm az időt, de most legszívesebben átmentem volna következő járatra, de valahogy olyan érzésem volt, hogy akkor tűnne fel neki, ki is vagyok.

Szinte futottam a következő metrómhoz, hogy még csak esélye se legyen ugyanarra felszállni. Dübörgött a szívem, bár volt olyan érzésem, hogy nem a gyors sétálásom miatt.