2. fejezet

Drága Idelátogatók!

Ez a fejezet sem hosszú, de már hosszabb, mint az előző. Szeretném megköszönni az 5 feliratkozót, és FantasyGirl, valamint Miss Sunshine lelkes véleménymegosztását! És még a több, mint 600 oldalmegtekintést! :)
Nem is szeretnék többet mondani, csakhogy jó olvasást! :)

Adelaide Owens

2. FEJEZET

Az iskolába érve szinte rögtön megpillantottam a srácot, akit a napjaimban a legkevésbé sem szerettem volna látni. Gúnyos mosolyával máris szembetalálkoztam, miközben én ezt figyelmen kívül hagyva, szorongatva a kezeim között a tankönyveimet sétálok a folyosón. Lépéseket hallottam közeledni, amit figyelmen kívül hagytam, hisz sok diák közlekedett erre. Hiába volt, mert a következő pillanatban keményet éreztem a lábamnál, és a következő pillanatban már estem is. A tenyeremben az idegek úgy éreztem, becsípődnek az esésem miatt. A tankönyveim pedig szanaszét körülöttem estek a földre a következő pillanatban. A hajam az esés következtében beborítja az arcomat, amelynek egy darabig örülök, hisz nem láthatják a szememben kicsorduló könnyeket. Letörlöm azokat, majd felállok, és a győzedelmes mosollyal az arcán lévő fiúra tekintek.

- Mindig felállok, idióta - jegyzem meg gúnyolódott hangnemben, és felszedem a könyveimet, és a szekrényemhez lépek.

Próbáltam az agyam leghátsó zugában tartani "élményeimet", de egyre csak jelenetek, emlékképek jártak a fejemben. Megráztam a fejemet, és próbáltam átlagos dolgokra gondolni.

Határozott léptekkel sietek le a metró mozgólépcsőjén  a szokásos Kenningtoni járatomhoz, ám közel tíz perc sietséggel. Mondhatnám azt, hogy korán keltem, és unatkozás miatt jöttem előbb, de az egyáltalán nem lenne igaz. Teljes indokkal jöttem előbb, hogy kevesebb esélyem legyen találkozni utálatom tárgyával. A vagont is jól körbevizsgáltam, hogy hát, ha... de szerencsére nem.

A Kennington állomásnál járok, hogy felszállhassak a másik járatomra, éppen ezért elindulok a folyosókon, hogy utamat folytassam. Az alagútban távol egy utcazenész hangja csendül fel, melynek hangját ideszállítja a szél. Az emberek egy része siet a munkába, hisz sohasem lehet tudni, mennyit áll a metró és milyen forgalmas kint London. A civilek, kiknek nincsen munkahelye, azok lazábban veszik a dolgot, nem sietnek sehova. Aztán van a harmadik: a turisták, hisz nyár van... London sok mindenkinek a nyaralását képezi.

A szél, mely a földalatti sétálóutakon át öleli körbe a várost, kissé megborzolta vöröses hajamat. A minimálisan térd felett befejeződő szoknyám miatt az lábszáramon még áthatott a hideg, és szorosabbra húztam magamon a pulóveremet.

A reggeli reményem abban a pillanatban tovaszállt, amikor felfedeztem Chad alakját a falhoz dőlve. A kezemet az arcom elé emeltem, mintha éppen néhány szemembe lógó hajtincset igazítottam el. Hogy ez még ne legyen olyan feltűnő, hátra is tekintettem, pedig az emberek sokaságán kívül sem volt semmi érdekes.

A következő pillanatban nekiütköztem valakinek, miközben visszafordulva szidtam magam, amiért hátra fordultam. Ez a gondolatom csak még jobban megerősödött, amikor megláttam a a gimnazista idiótáját. 8 év elteltével fél fejjel magasabb lett nálam, ugyanis az iskolában nem volt sokkalta magasabb nálam. A szemeinek színe hasonló, mint ezelőtt volt: a tengerkék szem, mely olyan tisztának tűnik, mintha be lehetne látni a legmélyére. Ám az csaló, életében nem hiszem, hogy bárki belelátott ennek az embernek a lelkébe.

- Direkt csináltad.

Még csak kérdés sem volt. Hisz tényként közöltem... mert az is volt! Mert igen... nem létezik, hogy hirtelen kilőtt volna, miközben  még rám sem nézett. Ha normálisan elindult volna, akkor lehetetlenség lett volna nekem ütközni. Hacsak nem engem várt. Nocsak... úgy látszik, ismét elölről akarja kezdeni. De nem lehet.

- Nem, kikerültelek volna, ha látlak. - szólal meg ártatlanul, miközben én tudom, hogy ez csak az álca. Terve van, csak ki kéne találnom. És én sohasem tudtam hinni benne. Mindig játszott az érzelmeimmel, ám most nem tűröm ezt el.

- Aha - bólogatok, pedig igazából egyet sem értek vele. De szinte biztos, hogy érzi a gúnyt a hangnememben

Épp kikerültem volna őt, de amerre léptem, arra lépett Chad is.

- Felismersz, igaz? - kérdezi meg a srác, mikor észrevehette, hogy nem volt kedvem játszani a kikerüléssel. Közben pedig érdekelt is, hogy tesz-e valami olyat, amihez mindig tökéletesen értett:  megkedveltetés, hátbadöfés, utálat. És ez volt a körfogás.

- Téged nem lehet nem felismerni - szólalok meg még mindig utálattal a hangomban. Zavarni kezdett a közelsége, mert mégiscsak az emlékek sorban törtek elő, ahogyan egyre többet néztem Chad-re. Hátraléptem.

- Ezt eddig is tudtam - rántotta meg a vállát, és úgy látom az évek alatt nem változott a a magabiztossága és az egója sem. Vagyis  ő maga sem.

- Csakhogy éppen olyan emlékekben szerepelsz, te fafejű, amire nem szívesen emlékszem vissza - szólalok meg, majd se szó, se beszéd léptem egyet, majd folytattam utamat a Leicesterhez vezető metróval.