6. fejezet

Kedves Olvasóim!

Elérkezett a következő fejezet is, melyben már többet megtudhatunk Chadről. Hogy megváltozott-e vagy sem az évek alatt.
Szeretném megkérni, hogy aki elolvassa a részt, az kattintson rá a bejegyzés alatti "Elolvastam" rublikára. Így tudom, hogy hányan olvassák. Akik szoktak megjegyzést írni, azokat tudom, de így nem tudom megállapítani, hogy olvassa-e mind a 8 követőm vagy sem.
Jó olvasást szeretnék kívánni,

Adelaide Owens

6. FEJEZET

Pár nap telt el, ám a szerencse nem az én ajtómon kopogtat. A számítógépet bújom, ha éppen nem a városban keresek munkát. Szeretnék minél hamarabb új munkát találni. És jó esetben még dolgoznék az étteremben, de mivel hónap vége volt, így éppen ledolgoztam. És ezért ezt a főnök kihasználta – ügyes volt, elismertem. A végkielégítést meg bunkó módon a postámon kaptam meg tegnap. Aláírtam, és visszamentem az étterembe. Pontosabban, mivel előbb érkeztem a nyitásnál, a főnöknek már kint oda tudtam adni. Örülök is, hiszen nem akarok többet visszamenni abba az étterembe.

Mindig ugyanúgy kelek, mintha munkába indulnék. Próbálom ugyanazt a buszt elérni, és a metróval a várost bejárni munkáért kutatva. Nem adom fel, ez a nap is ugyanúgy indul. A metrónál vagyok, sietek a megfelelő földalatti szerelvényhez. Viszont már pár lépés után kiszúrom Chad-et a fal mellett állva – mióta találkoztunk, egyre többet látom őt. És ez nem töltött el jó érzéssel.

A fiú is észrevesz, és egyből felém jött. Nem lassítok le, így is tartja a lépést velem. A jobb oldalamon van, és úgy érzem, neki cseppet sem erőltetett az, hogy velem tartson. Nagy lábaival szinte átlagos tempóba megy mellettem, én pedig már a kocogás szintjén vagyok.

- Szia - köszön rám egy pillanat múlva. Mégis engedek egy kicsit lassítani, mert kezd a bokám megfájdulni - a hosszútávú sétálás nem szokásom. Ám az elmúlt napokban igenis sokat sétáltam, hogy munkát keressek. Ha találtam is, nem gondoltak engem alkalmasnak.

- Szia – köszönök én is, miközben kissé dühös pillantással jutalmazom, és kérdően felvonom a szemöldököm. Miért nem mást boldogít? Engem cseppet sem érdekel a társasága, szeretnék minél hamarabb megszabadulni tőle. – Gondolom nem beszélgetni jöttél – jegyzem meg sokat számítóan. Négy hosszú évet tölthettünk együtt a gimnáziumban, osztálytársam volt. Ráadásul nem túl jó emlékeim vannak tőle.

- De… részben. - gondolkodik el a srác, és ha eddig nem is, de most már tudtomra adja, hogy mást is szeretne. - Azonban van egy meglepetésem - tette hozzá. Viszont engem nem hozott lázba meglepetésével. Ugyanis eléggé kiismertem ahhoz, hogy tudjam: nekem már nem tud meglepetést okozni. Már kiismertem. Hiába telt el jó pár év. Az emlékezetem nem kopott, az érzelmeim viszont erősödtek. Ha akkor utáltam, akkor most gyűlölöm.

- És mi az? - tudakolom meg tőle, ám túlzott színésziséggel megfűszerezve. Ugyanis nem érdekel a válasza, és ezt tudtára is adtam.

Mozgólépcső következik, én pedig ráállok. Mivel nem vagyok hajlandó beszélgetni vele, úgy dönt, hogy beférkőzik az előttem lévő lépcsőfokba. Nem néznének normálisnak, ha megfordultam volna. Ezért állom a tekintetét a srácnak, ki folytatta a kommunikációt – elég jó egyirányú kommunikáció.

- A meglepetés azért meglepetés – szólalt meg végül, majd folytatta – Ha nem tetszik, akkor elengedlek. Csak kérlek… gyere velem.

Beállt a csend, ugyanis nem tudok mit reagálni erre. Ráadásul túl közel vagyok hozzá. A testem számos pontban hozzáér a fiúhoz, és ezt ő is érzi. Így hogy egy lépcsőfokkal lejjebb volt, pontosan ugyanakkorának tűnünk. És így pont bele tudtam nézni azokba a kék szemekbe.

- Jobban teszed, ha megfordulsz – töröm meg a csendet, és áldom a metró mozgólépcsőjét, hogy nem hosszú. Ugyanis akkor még kínosabb lenne – hisz túl közel volt hozzám.

Így is tesz, majd végül nehezen, de belemegyek az ajánlatába. Nem bízok benne kicsit sem. Ám annyit tudhatok, hogy ha tényleg olyan a fiú meglepetése, mely nem érdekel, akkor elmegyek – és folytatom majd a munkakeresést.

- Tudod… nem hittem, hogy valaha is találkozni fogunk újra – jegyzi meg, mikor a metróban helyet keresünk magunknak. Azonban a reggeli csúcsforgalomnak köszönhetően már nincs helyünk. Éppen ezért az egyik kapaszkodóhoz sétálunk. Gondosan ügyelek arra, hogy ne érjen a keze az enyémhez.

- Tudod… nem fogok veled kommunikálni.

Élvezi, hogy ezt csinálom. Látom a szemén azt a csillogást, mely mindig örömmel tölti el. Imád velem vitázni, úgy is tudja, hogy mindig ő kerül ki győztesen. A gond az volt, hogy én sohasem hagytam magamat. És mindig ebből származik a baj.

- Most is azt teszed – mondja, mikor a következő megállóhoz érkezünk.  A metrót már olyannyira magamévá tettem, hogy egyik pillanatról a másikra már a munkahelyemre érkeztem. Eleinte zavart a tömeg, a reggelenként és esténként a metrózások. De aztán megszoktam, végül meg is kedveltem.

- Nem igaz – jegyzem meg, miközben próbálok farkasszemet nézni vele. Most nem zavar, hogy a szemébe kell néznem. Van rá okom. Közben pedig örülök is, hogy van okom mindehhez. Azt nem tudom, miért. Talán csak nem változtak az érzéseim azóta sem?

- De igen.

Valójában igaza van, mert ez már kommunikációnak tekinthető. Azonban hiába is a sok év és gyűlölet, nem lehet nem hozzászólni. Mindig is meg volt rá az okom, hogy megszólaljak – különben nem tettem volna.

Most az egyszer nem tudok a fiúhoz egyetlen szót sem szólni. Egyrészt nem jut eszembe semmilyen téma, melyről elcseveghetnénk – nem, mint ha nagyon ezt akartam volna -; másrészt pedig semmi szurkálódó szöveg nem akarja elhagyni a számat.

Egy kis ideig szótlanul sétáltunk egymás mellett, mikor Chad jelzi, hogy le kell szállnunk. Aztán, mikor már sok-sok perce nem szólalunk meg, már nem is nagyon veszem rá magam, hogy mondjak valamit, mert azzal úgy hiszem, hogy csak rontanék a helyzeten. Aztán mégiscsak megfogalmazódik bennem a kérdés, de még időben visszafojtom azt. A környék valahogyan nagyon ismerősnek tűnt. Szép zöld fű, melyre ha ráfeküdnék, biztosan bársonylepedőként hatna rám. A másik oldalon pedig hatalmas nagy épületek, és közte a londoni jellegzetességű utak.

- Itt találtam rád… - szólal meg a srác, mintha válaszolna a kérdésemre. Csak nem feltettem végül mégiscsak a kérdést? Mindenesetre a választ megtudtam. Azonban az eléggé meghökkentett ahhoz, hogy normálisan tudjak viselkedni.

- Most emiatt hívtál ide? Hogy ezt elmondhasd, és megint jót nevethess? – akadok ki talán túlságosan is, és lecövekelek a gyalogút közepén.

A fiúnak, mintha csak később esne le, hogy mit mondott, és az, hogy leálltam. Szembe néz velem, és közelebb lép hozzám. Arcáról egyértelműen leolvastam, hogy túlkomplikálom a helyzetet és emiatt csak még jobban bedühödök.

- Nem… Egyáltalán nem.

- Oké - szólalok meg határozottságot véve a hangomban, de közben egyáltalán nem vagyok az. Elindulok szó nélkül, és szinte várom, hogy a fiú kövessen. Eszem szerint ott akartam hagyni, de úgy gondolom, ha nem követem, akkor nem fogok egy hamar elaludni, pontosan azért, mert nem tudom, mi várt volna rám.

Még pár percig csend a néma csend vesz körül, majd mikor a fiú egy hotel felé veszi az irányt, csak még jobban elbizonytalanodom programját illetően. De némán követem, mert úgy hiszem, ez a legjobb. A hotel bejárata előtt megáll, és kinyitja nekem az ajtót. Bemegyünk, majd Chad otthonosan mozogva elirányít egy ajtóhoz. Kopog, majd kinyitja azt, mikor bentről igenlő válasz érkezett.

- Hello, Chad! Jó reggelt – intézi a második felét nekem, mire én csak megilletődve bólogatok. Mit keresek én itt? A nő az íróasztala mögül feláll, és felénk lépdel, majd szóra nyitja száját - Mi járatban itt?

Kérdez rá a hölgy, mire én a fiúra szegezem a tekintetemet. Én is várom a választ.

- Bridget Vilsont szeretném ajánlani pincérnőnek. Amit tudni kell róla az az, hogy mindent megtesz annak érdekében, hogy a munkáját száz százalékosan elvégezhesse. Maximalista, és sohasem elégszik meg azzal, ami van, mindig egyre jobb és jobb szeretne lenni. Rendkívül kedves a vendégekhez, ehhez kétségkívül ért.
És én csak megilletődve állok egy helyben, tátott szájjal.