8. fejezet

Kedves Olvasók!

Meghoztam a következő fejezetet is :) A véleményeitekre fogok válaszolni, csak most éppen nem olyan helyzetben vagyok, hogy megtegyem. Remélem, ez a rész is elnyeri tetszéseteket. Chad lesz benne bőven, és most már kezdenek jobban jóba lenni egymással, ha mondhatom ezt :)
Mindegy, nem szeretnék sok spoilert adni, úgyhogy jó olvasást kívánok,

Adelaide Owens

8. FEJEZET

Az idő kicsit hűvöskés ezen a reggelen, bár tegnap figyelmeztetett az időjárás-jelentő, hogy milyen idő is várható ma. Az ég hol rikítóan kék, hol a szürke szomorúságot tükrözi. A szél fúj, mit legjobban vörös, kiengedett hosszú hajam sajnál, és körülbelül félpercenként kell a fülem mögé tűrnöm a tincseim, hogy lássak is valamit.

A metró bejáratánál szokás szerint huzat van, és megcsap a metró jellegzetes, fémes szaga. Rémálmomban felkelve is felismerném ezt a szagot, vagy legalább is emlékeznék rá. Nem is tudom, hogy lehetne-e erre azt mondani, hogy londoni illat? Mert bizonyára nem hasonlít Gedney Hill-re, ahol ezelőtt laktam. Nyugodt kis város Angliában. Ha családom lenne, talán ki is költöznék oda, mert egy gyereknek jobb nyugalomban felnőnie, mint a nyüzsgő, élettel teli városban, Londonban.

Pedig imádom a Brit sziget legnagyobb, legnevesebb városát. Nem a nevezetességek, hírességek miatt, hanem szimplán a környezetért, és az emberekért, kik még akkor is kedvesek veled, mikor valószínűleg ütnék a falat. Egyszer majdnem elhagytam a Primaxben vett pulóveremet, melyet születésnapra adtam magamnak. (Igen, furcsa... viszont egyedül élek itt, így ha más nem is, én törődök magammal.) Leesett a földre, mert nem akasztottam be rendesen a dolgozói táskámba. Egy 50 év körüli férfi vette fel, és kiabált utánam. Azóta is tudom, hogy vannak még jó emberek. Csak ritkán látunk belőlük.

- Chad hívja Bridgit bolygót! - hallom meg mellettem a hangot, mely kizökkent gondolatmenetemből, és nem sok kell ahhoz, hogy a szívem kiugorjon a helyéről. A mozgólépcsőn majdnem elesek, annyira megijedek.

- Jesszusom! Ne csináld ezt velem! - parancsolom meg neki, és mutató ujjal rámutatok, komolysággal vegyítve. A férfi ránéz a kinyújtott ujjamra, majd rám azzal a tengerkék, csillogó szemeivel. Hogy ebből miért nem tudott kinőni!

- Számoltam: negyedszer szóltam, mire észrevetted, hogy neked beszélek! - ad igazat magának, mire én megcsóválva a fejemet lelépek a mozgó szerkezetről, majd haladok a metró felé.

- Miért? Nekem beszéltél? - teszem fel a kérdést, de valójában csak még szerettem volna egy kicsit bolondítani a srácot. Chadhez külön technika kell, hogy beszélgetni kezdj vele. És hogy ne kerülj ki vesztesnek, muszáj játszanod vele, ameddig csak bírod.

- Á! Látom maradt valami a régi Bridgitből! - mondja hirtelen, de aztán mintha visszaszívta volna. Ha igen, akkor én is ezt kívánnám. Ahogyan szóba hozta a múlt egy röpke eseményét, már lavinát indított el bennem. Olyan lavinát, mely forró, dühöngő és fájdalommal teli.

A padlót bámultam alattunk, majd a másodperc törtrésze alatt olyan elhatározásra jutottam, melyet nem szoktam tenni: hagyom annyiban a múltat. A döntésekben mindig hagyok legalább egy napot magamnak, hogy végérvényesítsem. Most viszont ezt nem találtam helyénvalónak.

- Tudod, ha nagyon akarnám, akkor befestetném a hajam. De nem teszem.... mert igazán szeretem! - jegyzem meg a fiúnak, és bár a múltról is szó esett, nem befolyásolt. Chaddel felszállunk az éppen érkező metróra, és London szíve felé vesszük az irány. Pont van két hely egymás mellett, így nem tétovázva leülünk egymás mellé.

- Szóval, nem is utálod a hajadat. Pedig végig ebben a hitben voltam! - hitetlenkedik a srác egy sort, mire én csak megvonom a vállam. Valóban az a pletyka járta, hogy utálom a hajam. És arról is terjengtek hírek, hogy miért nem festetem be. Egyrészt akkoriban nem engedték az iskolában, másrészről azt hitték, hogy szegények vagyunk vagy családi drámára fogták. Hát... semmi sem volt igaz.

- Igazán bensőséges kapcsolatom van a hajammal - fűzöm tovább csak a srác kedvéért, majd ujjaim közé szorítom egy-két vörös tincsemet, majd tekergetni kezdem azt. Mosolyra húzom a szám, mivel nem tudom magamba tartani. Sohasem voltam ilyen Chaddel ezelőtt. És elhatározom, hogy nem is szeretnék olyan lenni a sráccal, mint amilyen a középiskolában voltam. Nem azért, mert rossz voltam, hanem szimplán nem akartam a múltat továbbfűzni. Egyszerűen azt csak lezártnak tekintem - már amennyire csak lehet.

Egy ideig nem szólalunk meg. Hol a csöveket nézegetem szemben az ablakon túl, hol pedig a falra ragasztott reklámfeliratokat. A metróban sötét van, csak a fénycső miatt van világosság. Látom, ahogyan a vezetékek változnak a metró túloldalán, és hallom a süvítő hangot is. Ismét megálló következik: lassít, látjuk a fényt, és emberek özönlenek be az ajtón. Majd mintha mi sem történt volna, a metró robog tovább.

- Mi van Lucyvel? Még mindig olyan jó barátnők vagytok?

Kérdezi, mire én behunyom egy pillanatra a szemem. Rossz témát hozott fel, hisz a lány, akit említett, a legjobb barátnőm volt: mindent megosztottunk egymással, szaftos  pasiügyeket is kitárgyaltuk, valamint ott voltunk egymásnak bármikor. Jobb volt a kapcsolatunk, mint a testvéreknek lenni szokott.

- Nem, megszakítottuk a kapcsolatot - válaszolok a lehető legtömörebben. Arcommal a szemközti ablakot bámulom, mintha hirtelen szoborrá dermedtem volna, szemeim előtt pedig régi emlékek peregnek le. Ez volt az egyetlen jó a középiskolás éveimben, és ezt is elvettem magamtól - Valójában én szakítottam meg a kapcsolatot vele. Vonzott a nagyvárosi élet, és teljesen új életet akartam kezdeni. Most így visszagondolva hülyeség volt.

Gondolkodok el hangosan a srác előtt, aki figyelmesen meghallgat a legnagyobb meglepetésemre. Szikrázó szemeivel arra vár, hogy folytathassam... de nem tudom. Nem jönnek rám a szavak, mert Lucy annyi mindent megtett értem, és az lett volna a legkevesebb, hogy elküldöm neki azt a levelet. És mégsem tettem.

- Mit szólnál… - kezd bele, és látom rajta, hogy el szeretné a figyelmemet vonni erről a témáról, aminek most feltétlenül hálás vagyok. Barna, göndörödő tincseit megigazítja, majd folytatja, kissé közelebb hajolva hozzám. Én automatikusan távolodom, és ő ezt nem teszi szóvá - ha mindig együtt jönnénk, amikor ugyanabban a műszakban dolgozunk?

Hiába döntöttem el, hogy próbálok nem a múltra gondolni, de ezek a lépései igen csak arra utaltak: megkedveltetés, hátbadöfés, utálat. Az első még szóba jöhet, de a többire semmiképp sem vagyok kíváncsi. Így nagyon óvatosnak kell lennem.

- Nekem jó - egyezek bele kis kételkedéssel, majd felállok, mikor ő is ezt teszi. A következő megálló a mienk, így mikor lassít a metró, mi is leszállunk róla. Felveszem a másik lépésének ütemét, majd a munkahely felé veszem az irányt.

- Annak örülök – mosolyog, majd előreenged a mozgólépcsőn. Én csak akkor mosolyodom el, mikor már nem látja.