9. fejezet

Sziasztok!

Erre a fejezetre nem vagyok annyira büszke, mert rövid is lett, meg nem is annyira eseménydús. Viszont a múltban megtörtént esetet muszáj ide írnom, mert így jön ki jól. A továbbiakban annyit, hogy jövőhéten nem rakok fel fejezetet, hanem helyette egy előzetes videót szeretnék megmutatni, melyet én csináltam. Tehát legközelebb 2 hét múlva lesz fejezet, amiben már több minden fog történni :)

Adelaide Owens

9. FEJEZET

- Nem. Hiszem. El! - tagolja hitetlenkedve Lucy teljes testtel felém fordulva a buszmegálló melletti padon. A fából összeszerelt ülőalkalmatosságon fel-le mozgatom kezeimet, mintha az csillapíthatná idegességem. Barátnőm hátradől, és a szél előrefújja feketés tincseit.

- Ez egyszerűen hihetetlen! - szólal meg ismét a távolba meredve, majd nem bírja tovább, és közelebb jön. Barna szemeivel hitetlenkedve hol rám néz, hol pedig a plakátokat az utca túloldalán.

- Hagyd ezt abba, mert ideges leszek! - jegyzem meg megparancsolva azt, hogy tovább olyan arcot vágjon, mint tátott szájjal lett lefagyasztva. Kíváncsi vagyok a reakciójára, a véleményére, de így nem sokat tudtam meg.

- Hogy lehetsz ilyen nyugodt? - tudakolja meg szemembe nézve, majd folytatja - Hisz Chad megcsókolt!

Kimondása után lehunyom a szemem, mert hirtelen eszembe jutnak az emlékképek, melyek nem is olyan régem történtek meg velem. Olyan dolgok, melyeket jelenleg nem tudok hova tenni. Éppen ezért is szóltam egyből a barátnőmnek, hogy segítsen ki engem.

- Mégis hogy történt? - kérdez rá kíváncsian Lucy, és közelebb ül hozzám - mintha már nem ülne bent a magánszférámban. De meglepően nem zavar, hisz elég jóban vagyunk. Mindent megbeszélünk egymással. Így Chad csókja sem maradhat ki a témák közül.

- Megint elkísért a buszmegállóhoz, és éppen lekéstük a buszt, így várnunk kellett egy darabig. Sétálgattunk az utcákon, és beszélgettünk… tök átlagos dolgokról. Tudod, ilyenek, hogy munka, jövő és a többi. És eleredt az eső, úgyhogy futva rohantunk a buszmegállóhoz, mert az volt a legközelebbi, ahol takarna minket valami. Aztán az úton elcsúsztam és hátra estem. Chad segített felállni, és fel sem tűnt, hogy a buszmegállóig kézenfogva mentünk. Kínos volt, de ő csókolt meg. Én meg… visszacsókoltam.

Mikor mindezt elmesélem a lánynak, a fát nézem tőlünk pár méterre. Nem is igazán azt néze, hanem emlékképek játszódtak le a fejemben. A csók, egyszerűen nem tudom kiverni a fejemből.

- Öm… mi az, hogy megint elkísért? - felvont szemöldökkel mered rám, mint egy nyomozó, aki minden szót megjegyez. Utólag esik le, hogy elszóltam magam. És ezt Lucy is észreveszi. Keresztbe fonja a karját a mellkasánál, és válaszokat követel.

- Öm… eddig kétszer… vagyis háromszor elkísért a buszmegállóhoz - válaszolom vontatottan, félve a másik reakciójától, bár már nem is tudom, mit higgyek. Lehet, hogy egy nap múlva már ki is heveri ezeket, és értelmes tanácsokkal tud majd ellátni.

- És erről én miért nem tudok?- kérdez ismét, amit teljes mértékben megértek, de nem készültem fel, hogy kiöntsem a lelkem a friss érzés miatt. Idegességemben felállok és a pad előtt sétálgatni kezdek.

- Mert nem tudom én sem, hogy most ez mi is. Nem tudom, hogy most győlölöm-e vagy szeretem. De ha a második, akkor erősen szívtam.

A fejemet a kezeimmel megszorítottam, mintha azzal segíthetnék kinyomni a srác emlékét, és csókját, mely nyomot hagyott a számon. Szinte most is érzem a bizsergést, ahol ajkam az övét érintette.

- Jaj, Bridgit! - sajnálkozóan hozzám lép, és erősen megölel, én pedig behunyom a szemem.

Címzett: Lucy.Dale.88

Téma: Sajnálom

Kedves Lucy!

Nem is tudom, hogyan kezdhetném ezt a levelet. Először is abban reménykedem, hogy még mindig megvan ez az e-mailed, másodszor pedig szeretnék bocsánatot kérni, amiért nyolc éve minden ok nélkül megszakítottam veled a kapcsolatot.

Valójában térváltozásra vágytam, de nem akartam, hogy a kapcsolatunk tönkremenjen. Gondolkodtam, hogy írok neked valamit, hogy legalább tudjad, mi is van. Ám egy hónap múlva már nem mertem rámenni a „Küld” gombra. Egy év után még annyira sem, aztán nyolc év után már szégyenemben nem tudtam írni. Ám most megteszem, mert nem akarom, hogy minden este arra gondoljak, hogy „Bárcsak elküldtem volna azt az e-mailt!”.

Igazából Chad volt az, aki rávett. Tudom, hogy végtelenül nagy bunkó vagyok, hogy úgy tűnik, mintha csak kihasználnálak. Pedig nem. Egyszerűen csak most jöttem rá, hogy nélküled unalmasak a napjaim, hiába vagyok a nyüzsgő Londonba, hiába vagyok szerencsés munka terén.

Annyira hiányol!

Ölel,

*B

Reggel a metrómegállónál kinyújtott nyakkal keresem Chad-et, de szomorúan tapasztalom meg, hogy nem látom kissé göndör haját a többi ember között. Egyedül szállok fel a próbaidős munkahelyemre elvivő metróra, majd az ablakon kibámulva nézek ki a fejemből.

A gyomrom enyhén görcsbe rándul, ahogyan arra gondolok, hogy még próbaidős vagyok. Mi van, ha valamit rosszul csinálok, és ezért nem fognak felvenni? Mi van, ha munkanélküli maradok még több hónapig, ami miatt a megtakarított pénzeimnek annyi lesz?

Annyi kérdés kavarog a fejemben, és próbálom mindegyiket kiűzni, kevés sikerrel. A leszállás segít, hogy elfeledtesse velem az izgulást, főleg mikor megpillantom Chad-et két kávéval a kezében, ahogyan felém tart.

- Szia, Chad - köszönök meglepetten a srácra, aki mellettem megáll, majd felém nyújtja a papírpoharat.

- Szia, ezt neked hoztam – néz a pohárra, majd rám. Elmosolyodom, majd elveszem egy rövid köszönet után a sráctól. Most hogy felkínált ezzel a forró itallal, máris kezd a nyál összefutni a számban.

- Képzeld… írtam Lucynek – mesélem a srácnak boldoganm, mert vége azt érzem, hogy sok év után leesett a vállamról ez a teher, a lelkiismeret furdalás, amit magamnak okoztam. A férfi várja a folytatást, így meg is kapja – Mondtam neki, hogy bocsánat… és azt is írtam, hogy remélem, meg van az e-mailje – erre mindketten elnevettünk magunkat, majd kilépünk a metró épületéből, és a külvárosi hotel felé sétálunk. Az idő meleg ahhoz képest, hogy még csak reggel van, és az óceán hűtő hatását sem igazán érzem.

- Nos… reménykedjünk ebben – helyesel Chad, és mikor megpillantom, ő állja a tekintetem. Nem néz el, a szívem hevesebben kezd dobogni a kék szemek fürkészésétől, de végül mégiscsak elkapom a szemem.

Azt mondtam, hogy fátylat terítek a múltra. És nem azt, hogy belé is szeretek.

Ismét.