16. fejezet

Drága olvasók!

Kicsit epilógus jellege van, de remélem, hogy nem bánjátok, hiszen a következő részben az is lesz. Tudom, hogy az utolsó részeket nagyon ritkán hoztam, de most annyit tudok megígérni, hogy az epilógus kész van, és ha holnap lesz időm rá - már pedig szeretném -, akkor felrakom :)

Még szánok egy kis meglepit az epilógusra, de addig is jó olvasást!^^

Adelaide Owens

16. FEJEZET

Mikor a két vendég távozik, több percig csak ülök kanapén, és nézek ki a fejemből. Chad visszatérve a látogatók búcsúzkodásából leül mellém, nem is sejtve, hogy mi minden zajlik le a fejemben. Egészen az első találkozástól kezdve, a tiltott beszélgetéseken át a gyűlöltségig. Eszembe jutnak a suli utáni találkozásaink, melyet mindketten tudtuk, hogy nem helyes, és mégis csak látni akartuk a másikat. Emlékezem arra is, mikor a haverjai kiröhögtek az iskola folyosóin, én viszont a könnyeimmel küszködtem, mikor elhaladtam mellettük. Emlékszem, hogy azért költöztem Londonba, mert nem akartam látni Őt, azt akartam, hogy végre kisétáljon az életemből.

És ekkor jöttem rá valamire. Olyan dologra, melyre már talán nyolc éve rájöhettem volna. Sohasem engedtem el igazán a srácot, mert egyszerűen nem tudtam. Rájöttem arra, hogy akárhol is vagyok, Chad arca mindig is kísérteni fog, szembe fogok találkozni vele. Ha nem is ő lesz, de minden emberben az ő arcát, mosolyát, szemét vélem felfedezni. És tudom, hogy ez ne kísértsen életem végéig, két dolgot tehetek: vagy leélem vele az életemet vagy elfelejtem. A második természetesen nem lesz egyszerű eset, de ráébredtem arra, hogy egyszerre akarom őt és egyszerre taszítom el magamtól. És ezt tovább nem tehetem.

Választanom kell.

- Bridget, minden rendben? – tudakolja meg a másik, miután leesik, hogy elkezdett beszélni az estéről, én azonban egyáltalán nem reagáltam rá, hanem csak a falat bámultam. Lassan, mint aki a szavait fontolgatja, fordultam oda a férfihoz, aki a kezét a combomra fektette.

- Nem, nincs – mondom ki őszintén, és mikor ezt megteszem, érzem, ahogyan a szívem megkönnyebbül. Chad ádámcsutkája idegesen mozgolódni látszik, és mielőtt a tekintetétől visszaszívnám a készülő gondolataimat, a falat pásztázom, és belekezdek – Nem hiszem, hogy kéne erőltetni. Tudod, hiába akarom, egyszerűen nem tud beleférni a fejembe, hogy miért viselkedtél úgy velem a múltban, ahogy. És egyszerűen nem megy, akárhányszor csak megcsókollak, a csúfolódásaid és a haverjaid képe jelenik meg előttem. Bocsánat, de nem megy – rázom meg a fejemet, és egy kis mosolyra sem erőltetve magamat állok fel a kanapéról, és indulok az előszoba felé. Mikor megfordulok, hosszan kifújom a levegőt.

- Tudod, hogy szeretlek? – kiált utánam Chad, mielőtt elhagyhattam volna a nappalit, és mondata megállításra késztet, és nem fordulok meg, de így is könnyek gyűlnek a szememben. A nadrágom szegélyét birizgálom idegességemben, és érzem, ahogyan eddigi mondataimnak értéke veszett - Hülye voltam, de azt hittem, azért nem akarsz velem lefeküdni, mert nem vagyok jó neked. És ez kikészített – folytatja a fiú, mikor nem válaszolok, és nem is irányulok felé. Ám hallom közeledő lépteit, és ahogyan nem sokkal mögöttem áll meg. Érzem a melegséget, melyet önmagából sugároz, és nem kell sok hozzá, hogy megforduljak, és megcsókoljam. De komolyan gondoltam az előző mondataimat. És mivel erre sem válaszolok, Chad folytatja – Tudom, hogy még csak 25 évesek vagyunk, de veled akarok lenni, össze akarok költözni veled, autóval szeretnék veled munkába menni, és egy gyönyörű, vörös hajú kislányt nevelni, akinek te vagy az édesanyja.

Amint ezt kiejtette a száján, a szememben gyülekező könnyek elhagyták medrüket, és kövér cseppekként estek le a földre. A számhoz emeltem a kezeimet, hogy szaggatott légzésemnek ne tudjak hangot adni, de rázkódásom így is látható.

- És ha fiú lesz? – kérdezem meg már szemben vele, miközben elnevetem magam, de a könnyeim tovább csak potyognak. Már mióta az a gondolat megfogalmazódott bennem, tisztában voltam azzal, hogy valószínűleg az úgy sem ér semmit, mivel ha akarom, ha nem, akkor is szerelmes leszek a másikba.

- Akkor fiú lesz – válaszol rá, miközben odavon magához, és a mellkasára fektetem a fejemet. Chad kisimítja az arcomra tapadt hajszálaimat, és ujjával letörli a könnycseppeket. A sírás csak jó idő elteltével múlik, a szemeim pedig akaratlanul is csukódnak le, így a férfi az ágyához vezet. Mielőtt elalszok, még ezt motyogom el:

- Én is szeretlek…

:: 4 hónappal később ::

A karácsonyi készülődés mindig nagy izgalommal ért fel számomra, és ebben az idei sem volt kivétel. Az ember nem is gondolhatott másra szeretetet, családon és csillogáson kívül másra, hiszen az utcák a fénysoroktól, a téli figuráktól világított; a város pedig a karácsonyi város fényében tündökölt.

- Mit mondtál, szívem, mit kell még venni? – kérdezi meg Chad a papírt méregetve, de a kusza írásomtól még a betűket sem tudja elkülöníteni rajta. A férfin enyhe idegesség látszódik, de be is vallotta, hogy nagyon jó színben szeretne feltűnni a karácsonyi estére várt vendégek szemében.

- Élesztő és főzőtejszín, ha jól emlékszem. De jobb lesz, ha odaadod azt a papírt - mondom, de mielőtt ezt meg is tehetné, kiveszem azt a kezéből egy bájos mosoly kíséretében. Mielőtt a kimondott élelmiszercikkekért menne, mellém lép és egy rövid csókot nyom a számra, és mire legközelebb feleszmélek, addigra már csak a bizsergést érzem az ajkaimon és a szívem heves dobogását.

A bevásárlókocsival a pénztár felé veszem az irányt, és nem sokára ismételten szembejön velem Chad, immár a lista utolsó kimaradottjaival, és mikor odaér, bedobja azokat a kiskocsiba, és felveszi a lépési ritmusomat.

Ó, Istenem… mindig is utáltam a hal szagát – mondom fintorogva, mikor elmegyünk mellette, de ezt nem teszem szóvá a másik számára, hiszen úgy is tudja, hogy nem szeretem a halat. A pénztárhoz érve szerelmem idegesen egy csempét néz a földön, és látom, ahogyan a lába akaratlanul is remeg.

- Elviszel engem valahova, kérlek? – mosolygok rá több perc elteltével, mire a sor már kevésbé hosszú, mint amilyen volt, és remélem, hogy egy másik téma feldobásával elfelejtetem vele a találkozót, mely történetesen ma lesz.

- Igen, természetesen – válaszol széles vigyorral az arcán, mire én enyhén mellkason ütöm. Most már megteheti, hogy menőzik, hiszen nem is olyan régen vette meg az autót, mellyel minden reggel együtt megyünk a munkahelyre, és együtt is jövünk. Minden hétvégén eljövünk bevásárolni, hogy az immár közös lakásunkban – amiben felezzük a költségeket – minden meglegyen, ami szükséges.

- És elmondod hova lesz? – kérdezi meg közelebb lépve hozzám, és a egyik kezével átöleli a derekamat. Megmondom a címet, és Chad próbál rájönni, hogy hova is szeretném az utat, de a helyszín nem ismerős neki, így nem firtatja tovább a témát. Úgy gondolja, ha akarom, majd elmondom én neki.

Nem sokkal rá már az autóban ülünk, én az anyósülésen, és a férfi a nem olyam régen mondott lakcím helyszínéhez veszi az irányt. Útközben nem igazán beszélgettünk, ami annak tudható be, hogy Chad még igencsak félti az autót ahhoz, hogy akár egy kis karcolás is legyen rajta, a másik meg az, hogy én is rettentően ideges vagyok.

A hatalmas forgalom és a piros buszok torlódása ellenére hamar elérkezünk a nyugodt, külvárosi részhez, és a sofőrömnek csak annyit mondtam, hogy öt percen belül visszajövök. Mielőtt kinyitnám az ajtót, megfogom a tenyérnyi helyen elférő karácsonyi kis dobozt és a becsomagolt ajándékokat, majd egy gyors szájon puszit adva Chadnek kiszállok az autóból.

Az ajándékokat idegesen szorítom a mellkasomhoz, mikor becsöngetek a már feldíszített keretű ajtón. Gyerekkacajt hallok a másik oldalon, és ettől összeszorul a gyomrom. Már éppen azon gondolkozom, hogy mit is mondjak a másiknak, mikor kinyílik az ajtó.

Először hirtelen meg is lepődöm, hogy vele találom szembe magamat, és rajta is látom átsuhanni a meglepetés jelét. Az eddigi széles vigyort átváltja egy szolidabb mosoly, és látom, ahogyan a kislánya melléférkőzve, kíváncsian átöleli édesanyját.

- Szia, Rachelle! – köszönök idegesen a másiknak, aki beintivál az előszobába. Ott egy ideig csak állok, nem is tudom mire várva. Látom, ahogyan volt barátnőm éppen kezdene valamit mondani, de én ebben megelőzöm egy cselekedetemmel: leguggolok a lányához, majd odaadom az egyik becsomagolt ajándékot neki. Erre a gesztusra megpuszil, majd a nappaliba siet, hogy megnézhesse, mit kapott.

- Ezt neked hoztam bocsánatom jeleképp – szólalok meg, és felé nyújtom a dobozkát.

- Hát, köszönöm! Vártam már, hogy mikor látogatsz meg – jegyzi meg nevetve, mire nekem is mosoly kúszik az arcomra. Elveszi maga mellől az ajándékot, majd megölel. Annyira örültem, hogy nem haragszik rám, amiért csak úgy egyik napról a másikra megszakítottam vele a kapcsolatot – csakúgy, mint Lucy-vel. Úgy tűnik, hogy én már csak ilyen vagyok… azonban ezen szeretnék változtatni.

- Még hoztam a másik lányodnak is… – mondom, és a kezébe adom a karácsonyi mintás lappal becsomagolt ajándékot. Majd ezután behív a nappalijukba is, de kénytelen-kelletlen mondom, hogy várnak kint. Így hát a volt munkatársam kinyitja nekem az ajtót, és elköszön tőlem.

- Boldog karácsonyt! – kívánom neki integetve még egyet, mielőtt beszállok az autóba, majd nagy mosollyal indulunk hazafelé, és megosztom szerelmemmel, hogy máris kaptam egy csodálatos ajándékot: visszakaptam egy régi barátnőmet.