15. fejezet

Kedves Olvasóim!

Nem mondom, hogy hamat hoztam a részt, mert nem igaz. A jövőben tuti nem fogok egyszerre két blogot vezetni, mert sulival együtt ez egyenesen közelít a lehetetlenhez. Na, mindegy is. Remélem tetszik a rész! Bár ez nem a legboldogabb, de lesz még jobb is! ;)

Adelaide Owens

15. FEJEZET

Én vagyok az első, aki észreveszi a harmadik személy jelenlétét, de nem sokkal később Chad maga is rájön, hogy nem csak ketten vagyunk. Körbenéz, és meglátja az öcsémet pár méterrel mellettünk. Chad megigazítja a haját, majd megköszörüli a torkát, és rám néz. Ha nem is teszi mindezt, tudom, hogy nekem kell megoldanom a felmerülő problémát.

- Cole, menjünk a konyhába, oké? - szólalok meg végül, és kissé parancsolóan - mégiscsak én vagyok az idősebb - ránézek, és mozgásra késztetem. Öcsém már tudja a járást a házban, nem véletlenül van kulcsa is a lakáshoz, így ő az, aki először elhagyja az előszobát. Még mielőtt én is a konyha felé venném az irányt, Chadre mosolygok – igaz, nem túl hiteles volt.

Nem sok idő, míg az ember a bejárattól a hűtőig ér, ám most, hogy kínos csendben megyek a testvérem mögött, valahogy nagyon hosszú távnak tűnik. Nem ilyenre terveztem a találkozást több hét után, de a sors sohasem úgy hozza, ahogyan én azt szeretném.

- Figyelj, Cole… kérlek - mondom, mikor a helyiségbe beérve sem néz rám, hanem e helyett a szekrényből vesz elő egy poharat, és mindent csinál, csak éppen engem nem vesz figyelembe. Sóhajtok egyet, és megtörten még egyszer megismétlem.

Erre már felfigyel, és végre rám néz. Szemében csalódottságot vélek felfedezni, és erre mintha egy karót kapna a szívem, melyet a fiú folyamatosan forgat. Fáj látni, hogy így néz rám, mert utolsóként szeretném, ha a családtagjaimtól kapnám meg ezt az arckifejezést.

- Tudom, Bridget, hogy én mondtam meg a lakcímedet neki. De nem azért mondtam, hogy megint összegyere vele!

Azt hiszem, talán nekem a legrosszabb a „veszekedésem” a testvéremmel: sohasem üvölt, szinte még halkabban is beszél. Ez valahogyan sokkal idegesítőbb, mintha becsapná az ajtót, vagy elvonulna a szobájába.

- Megint? Nem, Cole… nem voltam vele együtt. Amikor hívtál, hogy nem tudsz hogyan hazamenni, én rögtön mentem, emlékszel? Pedig ott voltam nála. És utána gyávának titulált, mert nem mertem lefeküdni vele. Pedig nem is így volt, hanem inkább hazavittelek téged. Úgyhogy, ha bántott vagy cikizett engem, akkor az azért volt.

Cole erre idegesen mozgatni kezdi lábát, és a hangulata rám is tapad. Következő pillanatban, mint aki hirtelen gondolkodásból határozott el valamit, elindul felém. Ám mikor látom, hogy nem is hozzám közeledik, mint egy gyors gondolat jut eszembe, hogy merre is készül: Chadhez. Ezt megakadályozva a konyha ajtajához lépek, és gyorsan becsukom azt. Rátámaszkodom, és az előttem lefékező öcsémre meredek.

- Ez nem old meg semmit, kérlek. Én hiszek abban, hogy Chad felnőtt, és már nem követ el hibákat. Ha igen, akkor sem okolhatom, mert senki sem tökéletes - kezdem megalapozni Chad iránti véleményemet, mire a másikon egy pici enyhülést vélek felfedezni. A borús ég szinte fekete hajat kölcsönöz neki. A szája szélén nem veszem észre az amúgy szokásos kunkorodást, és ez elszomorít.

- De bántott téged - mondja, mint aki próbálkozik megvédeni a testvérét. Tudom, hogy ha tudna, bármiben segítene nekem. Ám elég önfejű vagyok ahhoz, hogy hallgassak rá.

Megölelem a srácot, és egyből eszembe jutnak a bújocskáink, az "alkotó" szobánk, a park, ahova lejártunk, és megannyi szép emlék, melyet neki köszönhetek. És egy pillanatra ismét annak az önfeledt gyereknek érzem magam, hiába jóval magasabb az amúgy fiatalabb testvérem.

- Most már nem - motyogom a mellkasára helyezve a fejemet, és hallgatom nyugodt lélegzetvételét, miközben ő megsimogatja a hátamat.

- Bridget, a te választásod - mondja megtörve a hirtelen beállt csendet, és hirtelen elszakítja magát tőlem, amit így indokol - Na, ez túl nyálas.

Erre megütöm a mellkasánál, és elneveti magát ezen a tettemen, majd kortyol egyet a pohárból, ami már a pulton hevert pár perce. Én is elnevetem magam, és kezdem úgy érezni, hogy nem is olyan soká’ ismét minden ugyanúgy fog menni, mint régen.

- Na, jó... mielőtt elmegy, sétáljunk ki, jó?

Innentől szinte akár nyugodtan magukra is hagyhattam volna őket, mert egészen felnőttesen kezelték a dolgot. Mintha Cole egy kicsit engedett volna kételkedéséből vagy az is lehet, hogy csak simán bízik abban, hogy igazak a megérzéseim. Mindenesetre az öcsém nem hozta fel a megtudott dolgot, hiába láttam rajta egy-kétszer, hogy felötlik a nem is olyan régen történt beszélgetésünk.

Már sötétedik, amikor Chad házában - bár kikérte magának, hogy az nem az övé - már egészen otthonosan mozgok. Hol a kanapén üldögélünk, hol egy sorozatot kezdünk el nézni, hol a konyhában eszünk valami csemegét. És szinte észre sem veszem, hogy az idő telik.

Ami pedig az öcsémet illeti, úgy döntött, hogy pár napot nálam tölt, de mivel a mai délutánra városnézést és vásárlást tervezett, így nyugodtan átmehettem volt osztálytársamhoz. Bár az öcsém előszeretettel csatangol a belvárosban, legyen az Gedney Hill, Dánia egyik városa vagy éppen London. Ő mindig is egy kíváncsi ember volt, aki öt füllel figyeli a körülvevő világot. Szinte mindig van barátnője, ám már fél éve szakított legutóbbi barátnőjével, aki azért hagyta el, mert túl komoly volt. Pedig az öcsém nem komoly, csak szimplán érettebb volt, mint a lány.

- Mi van? - kérdezek rá, miután a kanapén szorosan egymás mellett ülünk, ő a combomra téve a kezét. A kérdésemre a másik csak megrázza a fejét, de közben látom rajta, hogy valamit nem mondd el. - Figyelj, egyre gyakrabban nézed az órát. Valami biztos van - jegyzem meg ráemelve a tekintetem, miközben Chad hátraejti a fejét az ülőalkalmatosságra, és behunyja kissé fáradt szemeit.

- Két iskolai barátomat meghívtam vacsorára, és nem sokára érkeznek - amint elkezdett beszélni a szívem összeszorult, és olyan, mintha tört döftek volna belé. A múlt hánytorgatása csak rossz emlékeket idéz elő, és a mai napig ugyanúgy érzem a gyűlölködő tekinteteket, bántásokat, mint akkor. - Szeretném, ha maradnál… csak nem tudom…

Nem tudja befejezni a mondatot, oké… értem én. Nem vagyok jóban az ismerőseivel, és nem is vagyunk még régóta együtt, hogy hivatalosak legyünk. Persze, nem várom el, hiszen még én sem tudom elmondani a szüleimnek, pláne nem a volt ismerőseimnek, akik nem túl jó szemmel néznék a kapcsolatunkat.

- Elmegyek akkor - mondom, miközben az előszobába sétálok, mielőtt a vendégek megérkeznének a sráchoz. Semmi kedvem ahhoz, hogy lássam bárkinek is az arcát. Ahhoz meg végképp sincs kedvem, hogy beszélgessek is velük.

A bejárat elé érkezve azonnal veszem fel a vékony felsőmet, és a táskámat a vállamra hajtom. Aztán veszek egy mély levegőt, és még egyszer átgondolom az egészet Chad szemszögéből. Ránézek az előttem leálló férfira, és elmosolyodom.

- Nincs harag? - tudakolja meg a kiskutyaszemeit bevetve, tágra nyílva, miközben tekintetével az enyémet keresi.

- Nincs - válaszolom erre fáradt mosollyal az arcomon. A mai napi munka nehézségei, mint egy villám, úgy érkezik a testembe: érzem a szemeim csukódását, a koncentrációképtelen gondolkodásomat, és a lábaim nehéz súlyát. Egyszerűen csak érzem a pincéri élet azon részeit, melyek már természetesek a mindennapjaimban.

Chad kezeivel megfogja a derekamat, és közelebb hajolva csókot nyom a homlokomra. Lágy érintése azonnal frissítéssel ér fel, de az még jobban, hogy megszólal a csengő. A gyomrom összeszorul, a mellettem álló pedig tehetetlenül néz vissza rám.

Pár másodpercig csak nézünk a másikra, hátha mond valami érdemlegeset a másik. Szinte végigpörög az este további része a fejemben, és bármelyik verziót gondolom végig, nem kecsegtet túl jóval az este.

- Egyszer úgy is meg kell történnie - mondom megvonva a vállam, ám kevésbé éreztem ezt igaznak. Csak egyszerűen nem akartam rossz helyzetben hozni Őt, de nem is szeretném, ha miattam megváltoztatná eddigi terveit a vacsorával.

- Oké - mondja, és még egy erős kézfogással adja tudtomra, hogy mellettem lesz, a közelemben, és nem hagy el. Szeretném ezt elhinni.

Majd végül az ajtóhoz lép, és kinyitja azt. Én mögötte, kellő távolságban állok, de így is hamar észrevesz a két vendég, akik ugyanúgy meglepődnek, mint én magam. Ugyanis Heidi és Ewan állnak egymás mellett, akik világéletükben utálták egymást, és engem sem kedveltek különösképpen. Ewan a focicsapat tagja volt, és bár nem volt sok közös bennük, mégis valahogyan a "nagymenők" táborát erősítették. Heidivel eleinte jóban voltam, de eléggé megváltozott az évek alatt, így amellett döntöttünk, hogy inkább hagyjuk ezt a barátság dolgot. Bár annyira nem voltunk rosszban, mondhatni, hogy ő még meg is védett, ha valaki olyaz mondott nekem.

- Sziasztok! - köszön először Heidi, és látom, ahogyan Ewan még kevésbé tud megszólalni. Heidinek hosszú, barna haj lett, és eléggé úgy tűnik, mint aki vasalja. Még ha több sminket is magára tenne, pedig én emlékszem azokra az estékre, mikor még egymásnál pizsamapartit rendeztünk. Miért romlik meg minden barátnőmmel a kapcsolat? Lehetséges, hogy magamban kell keresni a hibát

 - Ti együtt... vagytok? - kérdez rá kíváncsian felvonva a szemöldökét, miközben az előszobában leteszik táskájukat, cipőjüket pedig lehúzzák a lábukról. A lány kérdő tekintettel ránk néz, és próbál olyan pontot keresni, mellyel megbizonyosodhat. De mi három lépésre állunk egymástól, és még csak nem is nézünk a másikra.

- Igen – válaszol végül Chad határozott férfiasságával -, miközben én a tarkóm tövét kezdem el vakarni, holott csak idegességemben teszem mindezt -, de mikor ezt kimondja, teljesen lefagyok. Egy ideig csak a parketta monoton váltakozását vizsgálom a padlón, és fel sem tudok nézni.

- Jó hallani – kontrázik rá Heidi, és hangszíne őszinteségre utal. Felnézek, és próbálok mosolyogni, de nem tudom, mennyire tűnik valódinak. Próbálkozom, de egyszerűen a jelenlétüktől ismét tehetetlennek, reménytelennek és kiszolgáltatottnak érzem magam.

- A vacsorát pedig megígértük, és el is hoztuk – húz ki egy tálcát az eddig jobb kezében tartott zacskóból, amiben így messziről talán bolognai van. Nem is lepődöm meg azon, hogy nem Chad csinálja a vacsorát: egyrészt borzalmasan főz, másrészt mindig a meghívottak hoztak ételt és italt a bulijába – és nem tudom, hogy csinálta, de mindig mentek a megszervezett eseményekre.

- Az asztal arra - mutat a fiú az egyik ajtó felé, nekem már nem mutatva újat. Mindkét vendég elindul, és látom, hogy a lakos tőlem is ezt várja el. Rám néz, de egyáltalán nem látok kérést szemében. Mintha azt várná, hogy kimegyek-e a házból vagy a konyhába megyek. Végül az utóbbi mellett döntök.

Mindannyian az asztalhoz ülünk. Chad a balamra ült, szemben pedig Ewan. Miközben a mikróban sorba melegedik a tányérra kitett étel, hármasban maradok régi osztálytársaimmal. A szalvéta szegélyével szórakozom, miközben néha iszogatom a vizet. És mégsem tudom elérni, hogy ne szóljanak hozzám.

- Hallod, Bridget… remélem nem vetted komolyan, mikor banánt nyomtunk a képedbe. Nem gondoltuk teljesen komolyan – szólal meg a focista fiú, miközben épp egy kortyot próbáltam lenyelni. Majdnem félrenyeltem a hallottaktól, olyannyira lesokkolt, hogy még a mai napig nem gondolja komolyan bármelyik tettét, mely rám irányul. Pedig egyáltalán nem volt vicces, és ma sem éppen az.

- Reméltem – válaszolok visszafogva magamat, nehogy olyat tegyek, amit később megbánok. Próbálok kedves lenni a másikhoz, de ha így folytatja, akkor ne lepődjön meg, ha olyat mondok ki, mely nem éppen lesz szép. Nem tettem sokszor így, de már érzem, ahogyan a levegőt is alig veszem, mert félek, hogy ha elég levegőt szívok be, akkor egy lélegzetvétellel a másikhoz vágok valamit.

- Bridget, azért valld be így utólag, hogy nem volt az olyan vészes! – teszi hozzá Heidi nevetve, mire én kissé tovább tartom behunyva a szemem. Ha nyitva tartom, akkor a rémálmaimmal nézek szemben, ha csukva tartom, akkor eszembe jutnak a múlt képei. Ha ez el is múlna, hallom Heidi kacaját, és Ewan hangját, ami megint visszarángat a jelenbe.

- Mi a téma? – jön Chad a tányérokkal, és hálát adok Istennek, hogy nem kell felelnem az előző kijelentésre. Chadre mosolygok, majd fapofával ülöm végig a beszélgetést, szinte undorodva eszem a tésztát, és alig várom, hogy elmenjenek.