4. fejezet

Kedves olvasóközönségem!

Köszönöm a véleményeket, és a kattintásokat! Nagyon-nagyon kíváncsi vagyok, hogy miképpen reagáltok erre a fejezetre. Ilyet azelőtt még nem írtam, így félek, hogy elbaltázom, de reménykedem benne, hogy mégsem.
Jövőhét keddről annyit, hogy nem száz százalékos, hogy tudok részt hozni. Mert vagy lesz netem, vagy nem a nyaralás alatt. Így szeretném türelmeteket kérni, ha esetleg egy hét kimarad! :)
Jó olvasást,

Adelaide Owens

4.FEJEZET

Arra kelek fel, hogy a nap sugarai gyengéden cirógatják bőrömet. Ijedtemben az erős napsütés miatt - hogy esetleg nem szólalt meg az ébresztőm - az éjjeli szekrényemre nézek. Az órámat kikapcsolom, hogy ne szólaljon meg, miután megnyugodva tapasztalom meg, hogy nem vagyok késésben.

Felveszek egy vékony, fekete nadrágot, hogy aztán ne a munkahelyemen kelljen öltözködnöm. Viszont a fekete, dolgozói ruhámat csak az étteremben veszem majd magamra. Felülre egy olyan blúzt választok, mely bőnek titulálható, de valójában ez a lényege. Megfogja a szelet a reggeli hűvös időben, a délutáni melegben pedig szellőzővé teszi a testemet.

A buszmegállóba hamarabb érek ki, mint szerettem volna, ezért a busz számomra kissé soká jött. Azonban tudom, hogy Londonban a buszok gyakran jönnek, és nem kéne ezen fennakadnom. Talán csak már megszoktam. Úgy ahogyan a napi periódust is: Felkelek, munkába megyek a busszal, majd metróval, dolgozom, hazamegyek este, és kicsit elengedem magam - mondjuk a televízió előtt.

Az étterembe beérve látom, hogy Rachelle már dolgozott. Felvont szemöldökkel nézek rá, amiért az étteremben tartózkodik. Ugyanis ő mindig utánam érkezett meg úgy egy-két órával, amiért a gyerekeivel kellett reggelenként lennie.

- Hogy-hogy itt vagy? – kérdezem meg tőle odaérve. Arckifejezése arról árulkodik, hogy komoly dolgokon ment keresztül. És ez idegessé tett engem.

 - Új főnökünk lett, meghosszabbította a munkaidőmet. Téged is vár az irodába.

Mondatai lényegretörően rövidet, mégis teljesen lesújtottak. A főnököm nem tájékoztatott erről minket, hogy más lesz ezentúl helyette. Ráadásul kezdek aggódni, amiért a pincéreket végignézve mindegyiküknek gondot okoz az új rendszer. Bekopogok az irodába, aztán benyitok, miután igenlegesen válaszol bent valaki. Az iroda teljesen át lett rendezve, a főnök pedig teljesen más. Szigorú, komoly vonásait a hangja teszi még elriasztóbbá.

- Üljön le – parancsol rám, én pedig engedelmeskedem neki. Nem is jut az eszembe, hogy esetleg ellenszegülnék neki. Bár abban a pillanatban úgy láttam, hogy bárhogyan is dönt, már régen meghozta a döntését.

És pedig csak annyit tudok tenni, mint egy diák az igazgatói irodában. Egyenesen ülök, a lábaim összezárva, a kezem pedig a combomon. Valójában nagyon ideges vagyok. De igazából miért is? Felhúzhatja az óraszámaimat, otthon nem vár senki!

- Bridget Vilson – törte meg a csendet a főnök, miközben, mintha ízlelgetné is a nevemet. - A főnöknek az a munkája, hogy a vállalata a lehető legjobb legyen. Ez azt jelenti, hogy mindenkinek felhúzom az óraszámát, mert megtehetem. Azonban, ha ezt teszem, akkor történni fog más is. Bridget, tudod mi? - kérdez rá, mint ha azt szeretné volna, hogy az én számon hangozzon el. Szeretném azt hinni, hogy nem egyre gondolunk. Hogy ő teljesen másra gondol, mint amire én. Viszont azt hiszem, a főnök is pontosan ugyanarra gondol.

Nem felelek, nem tudok felelni. Mereven az asztalon lévő papírokra szegezem a tekintetemet, ám látni igazán nem is látom. Homályosan talán igen, de a jeleket az agyam nem fogja fel. Ezer gondolat cikázik a fejemben, de egytől egyig nem találok rá magyarázatokat.

A főnök feláll, és az ajtó felé veszi az irányt. Kinyitja azt, és míg én a papírhalmot bámulom, ezt mondja:

- Kevesebb dolgozó - válaszol helyettem.

A választ sejtem, szinte tudtam. Mégis mikor a száján jött ki a válasz, rosszabbul esett. A gyomrom összehúzódik, de nem tudom, miért. Nincs munkám? Szabadnak érezhetném magamat. Csak hogy én szerettem itt lenni. Szerettem itt dolgozni.

A tudatom legmélyebb zugában talán tudom, hogy az lenne a helyes, amit a főnök mond: távozás. Meg is indult a lábam, a tudatom nélkül is. Kilépek az ajtón, el sem köszönök. Pár lépés után megtorpanok. Az összes dolgozó - volt - munkatársam felnéz, nem törődve azzal, hogy ilyen főnökkel talán nem kéne leállniuk. Nem tudok semmit mondani, nem tudok sírni - száraz a szemem. Elveszek egy teljes vodkát az italosnál, és kilépek az étteremből.

Soha többet nem jövök ide vissza – határozom el magamban, mint egy újévi fogadalmat. Azonban míg sok ember nem tart ki tartósan érve mellett, én azt szeretném volna, hogy nekem sikerüljön.

Hallom ahogyan Rachelle utánam kiált, de én elszaladok, mielőtt bármit mondhatna nekem.

Nem tudom, hogyan, de egy teljesen ismeretlen helyen lyukadok ki. Nem ismerek ilyen helyet Londonban. Ám ahelyett, hogy visszafordulnék, - mert az kéne tennem – tovább sétálok. Az elmém felfogja, amit teszek - nagyjából -, azonban a helyes cselekedet messze áll tőlem.

- Mindig is szerettem sétálni – mondom csak úgy a semmibe… vagy esetleg Istennek szántam? Nézem a köves utat, melyen sétálok. Fogalmam sincs, hol vagyok, de a környéket, mintha egyszer sem láttam volna.

Valami megszakítja a gondolatmenetemet, és egy fekete volt tűnik el mellettem. Csak nem autó volt az? Nem, nem… ahhoz túl gyorsan ment el mellettem - egy pillanat sem volt.

- Nem rúgtam még be soha… most sem vagyok részeg. Még mindig szomjas vagyok… - mondom részekben kinyögve, majd a kezemben lévő üvegből iszok még egy kicsit. Égeti a torkomat, majd mikor keserédesen lenyelem, jólesik. Ennyire még nem esett jól semmi. A tartalma egyre kezd csökkenni, ám én tudtam, hogy ez nem segít semmin. Egyre többet, és többet kívánok. Érzem, ahogyan egyre kevesebbet fogok fel mindenből. A gondolataim is kezdenek értelmetlen mondatokká összeállni.

- Ja… nem vagyok jó pincér – dúdolgatom valami ismeretlen dallammal. Nem tud érdekelni, hogy láthatnak. Még azt sem tudhatom, hogy mikor fog elütni egy autó. Mert lehet, hogy mégis csak azok a fekete foltok. Talán lejjebb kéne mennem, talán pihennem kéne egy kicsit. Nagyon meleg van… és nagyon melegem van. - Gondolkodom. Egyáltalán értelmes dolgokról?

- Muszáj az út közepén mennie? – hallom meg a messzi távolban egy hangot, a tudatomban meg épp hogy csak meghallom azt. Út közepén? De hisz egy puszta közepén vagyok, nem a betonúton! Vagy lehet, hogy mégis…

- Kikerülhetsz! - mondtam kinyújtva a nyelvemet, majd mégis rászánom magamat, hogy arrébb lépjek. Lépek egyet, majd még kettőt, és éreztem, hogy szédülök. A következő lépésre már alig bírok megtartani az egyensúlyom, aztán pedig esni kezdek. Esek, és be is csukom a szememet. Készülök arra, hogy a betonút keménysége a bőrömnek is hirtelen lesz. Azonban egy puha-pihe ágyikóra érkezem. Kissé nedves, és hideg, de akkor kellően elég a fű társasága.

- Szeretlek Istenem! - mondom, majd érzem, hogy az álom magába szippant. Folyamatosan kezdenek a gondolatok is abbamaradni, és a háttérzajok is csökkenek. Viszont mondatfoszlányokat hallok a tudatom mélyéről. Valaki fel is rángat. Érzem, ám reagálni már nem tudok.

De édes a hangja! - mondtam magamban. Tudtam, hogy Chad volt az.