2014. október 14., kedd

13. fejezet

Kedves Olvasóim!

Nahát! Nem hittem volna, hogy a késések ellenére összejött a 10 rendszeres olvasó. Természetesen tudom, hogy ez a történet nem olyan, amiért rohannak az emberek elolvasni, de én hálás vagyok annak a 10 olvasómnak, mert ők megértik Bridgit és Chad bonyolult múltjával összekuszált jelenét ;)
Jó olvasást kívánok, 
Adelaide Owens

13. FEJEZET

A héten az első és utolsó munkanapomon, pénteken sietek hazafelé a metróra, hogy elérhessem a minél hamarabbi járatot. Magassarkú cipellőmben visszhangzik a földalatti sétáló, azonban mások hangja is felerősödik, így eltörpül a többi mellett.
Az elmúlt négy napban kellően kipihentem magam, így a mai napnak már friss erővel neki tudtam vágni.
A sín mellé érve az interaktív táblára nézek, és az mindössze csak két percet ír a következő járatig. Megfordulok, hogy a fal mellé állhassak, mikor megpillantom Chad-et, amint pár lépésre tőlem megáll. Végül ott maradok, és a szemközti falat pasztőrözöm.
- Megbeszéltük, hogy reggel együtt megyünk - emlékeztet ő is a semmibe bámulva, miután a balamra lép. Vörös, hosszú hajam meglibben, ahogyan a közeledő metró hozza szelét, de én így is mereven nézek előre.
- Azt hittem, arra a metróra fogsz szállni - indoklom meg, hogy miért nem tartottam be az ígéretemet. És mikor a földalatti lassítani kezd, majd végül megáll, a jármű ajtajánál mindketten beszállunk, és ugyanahhoz a korláthoz állunk. Erősen figyelek arra, hogy kezem nehogy hozzá érjen, miközben arra koncentrálok, hogy nem... ő nincs itt.
- Kerülsz engem - mondja pár perc elteltével Chad, és a találkozásunk óta először pillantok rá, mert kíváncsivá tesz, hogy ő hogyan gondolkodhat.
- Nem mondod...! - jegyzem meg ironikus hangvételben, és eltűröm egy tincsemet a fülem mögé. Idegességemben racionálisan gondolkodni sem tudok, és már azon filózom, hogy leszálljak-e a következő megállónál, holott még közel sem vagyok az otthonomhoz.
- Miért? - tudakolja meg őszinte tudatlanságban a másik, amit egyfelől megértek, mert magam sem tudom, mi zajlik le pontosan bennem. Azonban tudhatná... legalább a régi Bridgetre alapozva, hogy a csók nem oldott meg semmit. Inkább még jobban felkavarja az életemet, ami eddig nyugodt mederben folyt - ahogyan csak a Temze teszi.
- Szerinted miért? - kezdem először egy kérdéssel, ám a férfi kiskutyaszeme nem segít nekem abban, hogy ugyanolyan távolságtartó legyek, mint amilyennek az elmúlt napokban elterveztem. Dühödt pillantással sem érek el semmit, Chad pedig a folytatást akarja hallani. Mély levegőt veszek, és összeszedem a gondolataimat. - Emlékszem mindenre, amit középiskolában tettél. A bántásaidra, a durva poénjaidra, a haverjaidra és arra is, mikor végleg összetörtél. És én szerettelek, mégha gyűlölni is szerettelek volna. Gyűlölöm, hogy nem tudlak gyűlölni, mert még mindig ugyamúgy érzek irántad, mint akkor. De te nyilván ezt most is kihasználod - fejezem be végül, és nem is igazán figyeltem reakcióját, mert a múlt emlékei jutottak eszembe. Mintha csak a régi idők történései pörögtek volna le a fejemben, mint egy összevágott videó.
A férfi egyáltalán nem segít a helyzetemen. Arra számítok, hogy valamit mondani fog. Esetleg megnyílik előttem. Vagy szimplán csak tesz valamit. Bármit. De nem tesz semmit. És ez jobban megőrjít, mint a középiskolában tett bármelyik cselekedete.
- Rendben - mondom, és hirtelen ötlettől eltökélten szállok le a metróról, mely már közeledő zárását jelezte. És egyáltalán nem voltam még az otthonom közelében, de egyszerűen nem tehettem mást. És ezért csak nézem, ahogyan volt osztálytársam és a jármű felgyorsul, majd eltűnik az alagútban. És megvárom, míg a következő metró elvisz engem a Tooting Broadwayhez.

A délutánomnak hasonlóan kéne telnie, mint pár hónappal ezelőtt. És egyszerűen megőrjített, hogy nem tudok másra gondolni csak Chad-re, aki ahelyett, hogy az iskola végeztével kilépett volna az életemből, még nyolc év után, ugyanolyan hatással van rám.
Most már nem tudom titkolni. Főleg, hogy már neki is bevallottam. Hogy szerettem, és hogy mindig is szeretni fogom, mégha az eszem hadban áll is a szívemmel. És ez egy olyan harc, amit semelyik sem nyerhet meg igazán. Ha a szívem szerint döntök, megint csalódom. Ha az eszem szerint, akkor nem tapasztalom meg a csalódás előtti felhőtlen boldogságot.
Próbálom valahogyan elfelejteni: becsukom a szemem, a fejemre ütök, vagy egy komédiát nézek a szobámban. Ám, ha becsukom a szemem, megjelenik előttem az arca. Ha kinyitom, pedig eszembe jut a mosolya, melytől azonnal belezúgtam.
Az pedig, hogy semmit sem mondott, végtelenül feldühített. És nem tudom, hogy melyik is lenne a rosszabb: tudni az igazságot, mely lehet, hogy fáj; vagy nem tudni a másik gondolatát, de akkor reménykednék.
Éppen olvasok, vagyis inkább,csak próbálok olvasni, mikoris megszólal a csengő. Ki kereshet ilyenkor? - teszem fel a kérdést magamnak. Nem szoktak péntek délután hogylétem felől kérdezni a szomszédok, Chad pedig nem tudhat a lakhelyemről. Odabattyogok az előszobához, majd a kukucskálón keresztül kitekintek az illetőre.
Még egy hosszú öt másodpercig gondolkozni is elfelejtek. Nem látok semmit, nem érzékelek semmit, mintha szimplán csak lennék, mint egy tárgy, amit néha használnak, néha a padláson porosodnak.
- Hogyan találtál meg? - kérdezem erőteljes hangon Chadtől, de közben a biztonságot adó ajtó elválaszt minket. A férfi jelenlétemre felkapja a fejét, viszont amint leesik neki, hogy nem fogom beengedni, szitkozódni kezd magában.
- Egyetlen embert tudtam megkérdezni - hallom meg hangját, miközben a kukucskálótól eltávolodom, és nekitámaszkodom az ajtónak. Behunyom a szemem, és élvezem, hogy hallhatom a hangját. Mielőtt megkérdezhettem volna, maga szólalt meg - az öcsédet.
Persze. Hisz ki más tudna arról, hogy hol élek? Lucy még azt sem tudja, merre lehetek. A szüleimmel Chad nem tartja a kapcsolatot. Colin pedig tudja, hogy hogyan érzek az iskolatársam iránt, mégha titkolnám is előtte. Az öcsém pedig nem tétovázva, hogy megint ballépést követek el, megadta a lakcímemet.
- Mit akarsz? - nyitom ki az ajtót vehemesen, dühvel megtelve, miközben Chad meglepődött arcával találkozom szembe. A férfi ugyanolyan szerelésben van, mint a legutóbbi találkozásunkor, míg én az otthoni, fekete leggingben és egy túlnyűtt vaj színű pólóban.
- Tudom, hogy elcsesztem régen. Tisztában vagyok vele, hogy hülye voltam. És ez lehetséges, hogy nyálas lesz, ugyanis soha nem tudtam kimondani az érzéseimet, de szeretlek! - vallja be megtört hangon, és őszintén. A lélegzetemet is visszafojtom, és csak erős belégzéseimkor tudatosul ez bennem. Eszembe jut a múltkori eset, mikor én vártam reménytelenül a válaszára, és erősen próbálkozok, hogy a másiknak ne kelljen hasonló élményben részesülni. Ám egyszerűen egy hang nem jön ki a torkomon, mely annak köszönhető, hogy a gondolataimat sem tudom helyrerakni.
- Honnan tudjam, hogy nem ugyanolyan vagy, mint a középiskolában? - hadarom el, mikor a srác közeledő testére leszek figyelmes. Az eszem azt diktálja, hogy hárítsak, ezért lépésekben mentem hátrafelé. Ám tudom, hogy Chad már megbizonyosodott afelől, hogy szeretem. Folytatom esetlen próbálkozásomat - Nem tudhatom, hogy megint kihasználod az érzéseimet. Vagy esetleg koppintasz pár hónappal később...
Mondtam, és mondtam a magamét, de a srácot nem tudtam eltántorítani, és nagyon határozottnak bizonyul. Chad már nagyon közel van, és ahelyett, hogy elfordulnék vagy eltávolodnék tőle, csak nézem, ahogyan pár centire egymástól állunk, néhány ponton testünk a másikhoz ér. A kék szeme erősen ragyog, és a házam fakó színét meg sem közelíti. Erősen kell koncentrálnom, hogy a tekintetem ne az ajkaira tévedjen.
- Válaszhatsz. Megcsókolsz vagy elmegyek - szólal meg rekedtes hangjával a férfi, miközben látom, ahogyan keze a combom körül tétovázik. Másik pillanatban pedig a hullámos, vörös tincsimet nézi erőteljesen, mint aki fél a szemembe nézni.
- Te most megzsaroltál? - akadok fent, és összefonom a kezeimet a mellkasom előtt. Chad erre megforgatja a szemét, és mintha csalódottságot fedeznék fel az arcán, megfordulva elindul. Hihetetlenségemben, amiért komolyan vette előző kijelentésemet, elnevetem magam, majd megfogom a kezét, és erre visszafordítja fejét. Nem is tétovázva, a világ összes problémáját eltemetve megcsókolom őt.
Először bizonytalanul indul a csók, mintha nem lennék tisztába a másik érzéseivel. Aztán a férfi nyelve már felfedezőútra indul a számban, és megfogja a derekam.
Ez a csók nem olyan, mint a középiskolában. Sokkal inkább már felnőttesebb, amiben már van felelősségérzet.
- Tudod, hogy... egy csókkal... nem lesz minden megoldva.
Mondom, miközben ő pillangópuszikkal hinti el a vállamat, nem is sejtve, hogy ezzel milyen elektromosságot képez a testemben
És nem volt igazam. Mert ezzel a csókkal minden meg volt oldva.

2 megjegyzés:

  1. Drága Addy!

    Oh my goddess! Hogy csinálod ezt? Egymás után két olyan fejezetet hoztál a két blogodon, melytől totál előtört a shippelő énem. Az elején a metrós jelenetet teljesen magam elé tudtam képzelni (és nem csak azért mert most már elég rendszeresen járok metróval), hanem mert olyan intenzív volt a kettejük közt. Totál sokat mondó volt az egész, és reméltem, hogy Chad nem adja fel, hogy nem hagyja ennyiben, és küzd, mert a szívem mélyén én tudtam, hogy ő is érez valamit, csak nem az a fajta, aki azt egy metró közepén rázúdítja a lányra tudván, hogy az úgysem hinne neki. Colint csípem, bár hogyha ennyire nem csípáznám a srácot, aki anno így elbánt velem, én a testvéreimet alaposan helybenhagynám egy ilyen cselekedet után, de mint tudjuk Bridgit titkon teljesen odáig van Chadért, szóval így csak taps jár Colinnak és Chadnek azért, mert mert lépni. Ez a megcsókolsz vagy elmegyek szöveg annyira ő volt, hogy csak na! Teljesen éreztem a helyzet felépítettségét és a fokozódó hangulatot. A vége pedig... aww! Nincsenek szavak. Most olyan happy vagyok, pedig tuti nincs még vége az egésznek. Ugye nincs? Milyen hosszúra tervezet a történetet?
    Csak így tovább!

    Ölel, FantasyGirl

    VálaszTörlés
  2. Drága Adelaide!

    Nahát, micsoda fejezet volt! Nem számítottam volna arra, hogy Chad vallani fog ebben a részben, ugyanis a metrós jelenetnél azt hittem, hogy nem érzi ugyanazt, mint a lány, és tényleg csak ki akarja használni, pedig a cselekedetei mást mondtak. De talán pont a férfias büszkesége vagy zavarodottsága némította meg, nem tudhatjuk, azonban a vallomására tényleg nem számítottam volna. Férfias volt, határozott és az utána lévő "zsarolási módszere" is elég célra vezető volt, és én is gondolkoztam itt, hogy Bridgit mit fog -e tenni. Mégis megértettem a lépését, hiszen az elején gondolkozott is rajta, és úgy tűnik, hogy a szíve mellett döntött. :)
    Kíváncsi vagyok, milyenek lesznek egy párként, hiszen most már azok, nem? :D

    With love,
    Miss Sunshine

    VálaszTörlés