14. fejezet

Drága olvasók!

Bocsánatot kérek, amiért tegnap nem tudtam hozni. Sajnos a kódolás kifogott rajtam, és nem akartam, hogy összevisszaság legyen formázás terén, úgyhogy ma hoztam :)
Kinek hogy tetszik a rész? Már unjátok? ;)

Adelaide Owens

14. FEJEZET

Ez a nap úgy kezdődött, ahogy általában. Minden a normális kerékvágásban ment tovább. A Temze nyugodtan, talán kissé mélabúsan is folyt a medrében. Nem. Ez hazugság lenne, ugyanis a mostani reggelemen egy nem mindennapi esemény történt: Chad meglátogatott.

- Szia! - köszönök neki szélesen mosolyogva. A férfi a szokásos öltözetében van: egy ingben, és egy szürke, csíkos mintázatú zakóban, valamint egy selyem, vörös nyakkendővel. Soha nem néztem meg még, hogy mi van rajta. Mindig is a kék szemét vagy az arcát mustráltam, ám ahogyan végigtekintek rajta, mintha már több ezerszer lefényképeztem volna magamban.

- Szia - köszön vissza somolyogva, majd engedélyem nélkül belép a házba, és maga után becsukja azt. Rám emeli a tekintetét, és mielőtt túl közel lenne hozzám, megjegyzem:

- Nem tűrted be rendesen az ingedet - mutatok rá az említett ruhadarabra, miközben élvezem, hogy húzhatom egy kicsit az agyát. Megcsóválva a fejét, eligazgatja az anyagot a kezével, de egy számomra látható részen még mindig nem tűrte be. Odamegyek hozzá, és miközben elnevetem magam, ezt mondom - Borzalmas vagy!

És ezzel a szöveggel nekiállok, és saját magam tűröm be a másik ingjét, miközben nem nézek rá, de így is tudom, hogy mosolyog. Mikor befejezem, minden szó nélkül a konyha felé indulok, és ezt kérdeztem tőle:

- Kérsz kávét? - nézek hátra, hogy megbizonyosodjak arról, hogy követ. És nem kell csalódnom, mert Chad igenis követ, miközben kaját mosoly terül el az arcán.

- Hogyne - válaszol, mikor a gőzölgő kávéhoz lépek, és a kikészített, lila színű bögre mellé még egy másikat helyezve, öntök a forró italból. Mielőtt még felemelhetném az üvegeket, karokat érzek meg a derekam körül, és a testem köré fonódik. A hirtelen összehúzódott izmaim elernyednek, miközben a másik a nyakamra fekteti fejét. Egy ideig - ki tudja, talán egy percig? - csak csendben, mozdulatlanul állunk a szél okozta függönymozgás susogását hallgatva. Ebben a pillanatban érzem először azt, hogy csak vagyok. Nemes egyszerűséggel csak én - és természetesen Ő. Semmi munka, probléma, családi gondok nem terhelik a vállamat. Igen, egy pillanatra ezt elhittem. És az érzés, mint egy maró fájdalom, máris az emlékezetembe vésődött.

- És kész is van! - jelzem Chadnek, és a kezébe nyomom a meleg bögrét, ám mikor kortyolunk az italunkban, sem távolodunk el a másiktól. Rám mosolyog, de nem azzal, amivel lány szívek tízeit akarja meghódítani. Ez volt valójában Ő. És nem akarok nagyképű lenni, de mintha ezt a mosolyt csak én kaptam volna. Legalább is szeretném ezt hinni.

- Többször is jövök hozzád - mondja, majd az üressé vált bögrét a mosogatóba helyezi, ezzel ellépve tőlem. Egyből megérzem a hiányát, melyet a távolsága okozott.

- Nem tiltanám meg - válaszolok erre, és a mosogatóhoz lépek, hogy megtisztítsam az üvegeket. Nem tart sokáig, de végül még néhány sétát elvétve a házba, megegyezünk abban, hogy indulnunk kell a munkahelyre. Egyáltalán nincs kedvem dolgozni, csak vele akarok lenni, a kanapén ülni kettesben, és nézni egy idióta filmet, amit kritizálhatunk.

- Na, mehetünk...Vöröske? - kérdez rá a régi becenevemet használva. Egy ideig csak nézem göndör, sötétbarna - már-már fekete - tincseit, és csak nézek rá, mint aki totálisan belezúgott a másikba - talán nem így lenne? Erre elmosolyodom, és a táskámat a vállamra téve kilépek a házból, és Chad után becsukom a kissé nyikorgó, sokat elviselt ajtót.

Az idő nem meleg, de nem is fújt a hűvös szél. Inkább csak néha érzem, hogy a szellő kicsit arrébb mozdítja egy-két hajszálam. Kilépve az utcára pedig teljesen ránk süt a nap, amiért egy fokkal melegebbnek tűnik az idő, mint amilyen valójában.

Nem is tudom, melyikünk kezdeményezett először, de pár pillanattal később már kéz a kézben sétáltunk a metróállomás felé, miközben felhoztuk György herceg születését, az aktuális x faktort és még sok-sok mást, míg végül el kellett válnunk a munkahely előtt.

Feladó: Lucy.Dale.88

Téma: Re:Sajnálom

Kedves Bridget!

Nem hittem volna, hogy valaha kapok e-mailt tőled vagy valaha újra értesülhetek rólad. Ezért jó pár napig nem válaszoltam, hogy át tudjam gondolni az egészet, és arra jutottam hosszas gondolkodás és fényképnézegetés után (emlékszel még a másodikas bálunkra? ;] ), hogy bizony hiányzol.

Nem volt fair tőled, hogy megszakítottad a kapcsolatot velem. Hiszen hiába próbáltam az öcsédet unszolni, hogy mondja meg, mi van veled, nem volt hajlandó válaszolni. Szüleiddel ugyanez volt a helyzet. És még egy lehetőségem maradt… Chad. De ő sem tudott semmit, ám láttam rajta, hogy ő ennek nem örül.

Hol vagy? Nem találkozunk? Lehet, hogy furcsa lesz, de meg kell próbálni, nem? Legalább azt, hogy ne legyen lelkiismeret furdalásunk bármelyikünk részéről. 8 év hosszú idő, és szerintem veled is sok minden történt.

Bár azt nem hittem volna, hogy még mindig Chad az, aki meghatározó személy az életedben. De hát a középiskolában is fülig szerelmes voltál belé, csak magadnak sem vallottad be. Én azonban már nevelek egy gyereket egy csodálatos pasival, és úgy döntöttünk, hogy kell még egy gyerek. Annyi mindent kell mesélnem! Muszáj találkoznunk!

Ölel,

Lucy – régi, jó barátod.

A munkám lejárta után rögtön a kijárat felé veszem az irányt, ahol szinte biztosra vehetem, hogy Chad állni fog. Már látni szeretném a fiút, hiszen reggel nem volt alkalmunk találkozni, mivel a fiúnak egyéb dolga volt, ám ez eltörpült az elmúlt napok együtt utazása mellett.

Kilépve a hűvös szél a hajamat a hátam mögé fújja, a fák lombkoronáját is megviseli kissé az erős löket. Körbenézve nem Chadet pillantom meg, hanem a kollégája arcát, akivel általában együtt szokott dolgozni. Ám nem sokra rá megpillantom őt is, egy kocsikulccsal játszadozva sétál vissza nyugisan, míg meg nem látva engem szaporábbra veszi a lépteit.

- Egy pillanat, jövök is - mondja a férfi, és egy gyors, de annál inkább hatásosabb szájra puszit ad, és rám mosolyog. Épp menne is befelé, mikor észreveszi fülig érő mosolyomat, és a boldogságtól csillogó szemeimet. - Nocsak, mi történt? - kérdez rá kíváncsian, és megfogja az egyik kezemet, miközben végig rajtam tartja a tekintetét.

- Lucy visszaírt, és mintha megbocsájtott volna nekem, és találkozni is szeretne velem - mesélem neki boldogan, mint egy örömhírt, mire ő biztatóul megszorítja a kezem, és bemegy a hotel épületébe, hogy elintézzen még egy-két dolgot a távozása előtt.

Én addig a szálló előterében fekvő padra ülök, és keresztbe teszem a lábaimat, miközben a szemben elterülő parkra pillantok, és behunyva a szemem a beleszippantok a kevésbé ismert londoni illatba.

Pár pillanattal később jelent meg Chad, immár a kis oldaltáskájával, mely keresztben lógott a válláról. Elköszön kollégájától, majd hozzám lépked, és megfogva a kezemet engem is sétálásra buzdít. Mondanám, hogy már megszoktam keze érintését vagy akár a csókját, de ez a pár nap vagy hét még nem volt elég, és tudom jól, hogy egy darabig nem is lesz elég. Csak erre vágyok, Rá és a csókjaira, melyek erőt adnak a mindennapijaimhoz és poénjaival elfeledteti velem a fáradalmakat, melyet nagy valószínűséggel a munka okozott.

- És mit írtál vissza neki? - kérdez rá, mikor már a következő utca macskaköves járdáját koptatjuk. A férfi - ilyenkor mindig inkább gondolok srácra, mert mégiscsak középiskolába ismertük meg egymást - tekintetét le sem veszi rólam, mely néha örömmel tölt el, ám egy idő után már hebegek-habogok, mert a nézésével elfelejtem, hogy mire is gondoltam.

- Hát, kezdjük ott, hogy fél óráig csak mentem a lakásban össze-vissza, mert nem tudtam mit írjak neki. Aztán írtam, és igazából mindent összehordtam, amit csak lehetett. De megkérdeztem, hogy hol lakik, mert azért mégsem mindegy, hogy londoni vagy esetleg még gedney hilli – mondom boldogan, és néha Rá nézek, néha az alattunk egyre inkább eltünedező macskakövet felváltó betont szemlélem. A már ilyenkor alacsonyan járó nap, a kellemes narancssárgás égbolt, és az elhaló csicsergés eszembe juttatja, hogy nem is olyan sokára ősz lesz. Hogy milyen gyorsan eltelt!

- És engem megemlítettél? – kérdez rá pajkosan, közelebb lépve hozzám, talán még egy kicsit suttogva is, mire beleboxolok a felkarjába. Kicsit izmosabb, mint amilyenre gondoltam, de ezt próbálom nem kimutatni, miközben a másik felnyög a hirtelen ért fájdalmától – hupsz, egy kicsit erősen ütöttem.

- Ne legyél egoista! – figyelmeztetem, de egy cseppet sem gondoltam komolyan. Talán az is a jó a kapcsolatunkban, hogy mindig nagyon őszinték vagyunk a másikhoz. És esetleg azért is alakulhatott ki köztünk bármi, mert nem voltunk képmutatóak a másikkal, vagy ha még meg is szerettük volna a másikat ismerni, úgy hárítottunk, mintha már előre sejtettük volna a jövőt. És lám-lám, ez lett belőle.

- Ne legyél egoista! – utánozza, vagy legalábbis próbálja utánozni előbbi megszólalásomat, de inkább hangzik egy macska nyávogásának, mikor az ember rálép az állat farkára, mint egy nő hangjára. Erre a kijelentésére pedig ismét felé nyújtom ökölbe szorított kezemet, hogy megint megüthessem, ám most már előreláthatólag készült, és arrébb ugrott. Nem hagyva magam, utána megyek, de ő is futásnak ered, így végül London elnéptelenedett utcáin próbálom elkapni, miközben tudom, hogy épp csak annyira erőlteti meg magát, hogy ne kaphassam el. Nevetve, levegőtől folyamatosan elszakítva sietek utána, de egyszer csak megunom, és Chad is megáll. Bevár engem, majd a nyüzsgő metróállomás bejáratához lépkedünk. Mikor odaérek hozzá, meg szeretné fogni a kezem, ám én a hátam mögött összekulcsolom azokat.

- Nem vagyunk jóban – jegyzem meg mosolyogva, miközben a mozgólépcsőhöz sétálunk. Nem is számítok semmire, mikor is Chad megfogja hátul a kezeim, és minden erőlködés nélkül szét tudja fejteni azokat. A tenyeremen nyolcas alakokat ír le egészen addig, míg a sínekhez nem érünk, és meg nem látjuk az érkező metrót. Még csukás előtt az egyik ajtón bemegyünk, és az üresen maradt korlátba kapaszkodunk.

- Arra gondoltam, hogy ha összejönne, akkor Jucy átjöhetne hozzám vacsorára, és te is ott lehetnél. Mármint most már úgy gondolom, hogy ott kéne lenned, mert Lucy előbb-utóbb úgyis megtudja, hogy mi van köztünk. Mindig is kiszámítható voltam, szerinted is? Vagyis mindig tudtad, hogy hazudik az érzéseimről? – kérdezem csakhogy végre ne csak én beszéljek, de a másik csak néz, és néz, de semmit nem tesz. Mikor rápillantok, halványan elmosolyodik, mire én kicsit értetlenül meredek rá. Közelebb hajol hozzám, és megcsókol. A meglepődésemet hamar túlteszek, és mosolyogva visszacsókolom.

- Ezt most miért? – tudakolom meg tőle, mikor eltávolodom. Szám szélén mély gödrök alakulnak ki mosolyom miatt, és egyre csak göndör, szinte fekete tincseit vagy szája kunkorodását bámulom.

- Mert hiányzott – mondja őszintén, mire egy rövid mosoly után elfordulok, és a kinti csövek hálózatát figyelem, míg a fejembe szökő vér el nem tünedezik. Nem szoktam hozzá Chad ilyesfajta bókjaihoz, és valószínűsítem, hogy nem is fogok soha, mert ritka pillanatok lesznek ezek.

Miután megérkeztünk a Tooting Broadwayhez, minden előzetes megbeszélés nélkül egy felé sétáltunk. Azt nem tudom, hogy pontosan merre lakik, mert másnaposan nem térképeztem fel a helyet, de tudom, hogy nem ott lakik, ahol én. És mégis arra megyünk, mint ahol az én lakhelyem van.

- Mit tervezel, te? – kérdezek rá nem túl sokat sejtetően, mire a másik elneveti magát, és közelebb húz magához egy hideg szél után.

- Csak hazakísérni – válaszol megvonva a vállát, majd közelebb hajolva ezt mondja – Mert te? – tudakolja meg azzal a mosollyal, mellyel már a középiskolában is hódolni tudott – van amiből nem tud kinőni. Megrázom a fejem, majd annyival le is tudom a kérdését.

Egészen hazáig felhozzuk a tegnap esti híreket – miután kiderült, hogy mindketten azt néztük vacsora közben -, de beszéltünk a családtagjainkról is, és Lucy-ról is, akinek már több csöppsége volt. És meglepő módon Chad nem tűnt olyannak, aki nagyon ellenezné, hogy Lucy-nek már gyerekei vannak. Bár az nem jelenti azt, hogy Chad attól még szeretne.

- Említettem már, hogy tetszik az előszobád? – kérdezi meg, mikor belép, és leveszi a cipellőjét a hallban. Tekintetével a teret vizsgálgatja, majd rám néz. Közelebb lép hozzám, majd ezt mondja – Bár a hálószobád biztos jobban tetszik.

Megrázom a fejem megjegyzésére, de közeledő testének nem tudok ellenállni, és én kezdeményezem a csókot. Nyakánál fogva közelebb húzom magamhoz, majd érzem ahogyan derekam köré fonja kezeit. Ám a síri csendben akaratlanul is meghallok egy torokköszörülést, és tudom, hogy az nem Chadtől származik. Azonnal eltávolodok a férfitól, és akkor veszem észre Cole-t, amint éppen az ajtófélfának támaszkodik.